Tűfóbiás, antiszociális humorherold 2.
A nyár folyamán a közösségi médiában, az egyik cukorbetegcsoportban feltűnt egy 40-es úriember. Július elején derült ki a diabétesze. A betegség első heteit az emberek nagy része feszülten, ijedten éli meg. Reitinger Richard azonban humorral közelít az őt ért drámához. Nagyon jól szórakoztam, amikor történeteit olvastam, ezért felvettem vele a kapcsolatot és engedélyt kértem, hogy a cukorbeteggé válásának, a tanulós első időszaknak eseményeit a Diabetes olvasóival is megoszthassuk. Hozzájárult. Előző számunkban a diagnózis időszakáról mesélt, most az első laboros vérvételről és az első diétás vasárnapi ebédről.
Középkori inkvizíció
K.rva büszke vagyok magamra, mert ez nem sima vérvétel volt, hanem egy komplett középkori inkvizíció, amit túléltem! Anyát meg akartam vesztegetni egy fél plázával, hogy mentsen ki onnan. Cipő, virág, csoki, de ő, jéghideg profizmussal asszisztálta végig, ahogy megyek a vágóhídra. Na, ez az igazi házastársi szeretet! Utólag innen is köszönöm neki.
Hajnal óta fent voltam, a koffeinmegvonástól már rángatózott a szemem, kávé sehol, a kocsiban meg úgy vert a víz, mint egy bűnözőt a vallatószobában. Odaértünk háromnegyed 7-re, amikor a labor még ki sem nyitott, és már kilencen álltak előttem a sorban?! Mi a szar ez, akciós a csapolás, vagy korán keltek a helyi nyugdíjas vámpírok?
Percenként könyörögtem a nejemnek, hogy „húzzunk haza, veszek neked bármit”, de a nejem keményebb volt, mint a kádári megtorlás: nincs alku, ma meg leszek szúrva!
Bebukdácsoltam a terembe, úgy szorítottam a nejem kezét, szegénynek vér nem sok maradt az ujjaiban, az arcomon valószínűleg a tiszta egzisztenciális rettegés ült, mert a laborosok egyből látták, hogy ez a csávó mindjárt elájul.
Amikor nem akarták beengedni a nejemet, a válaszom egyszerűen zseniális volt: „Oké, de akkor készítsétek a pofonokat meg az ammóniát, mert ha elterülök, ti fogtok élesztgetni!” Ettől a bürokrácia azonnal megadta magát, a feleségem bevonulhatott, mint a személyi testőröm, hogy fogja a kezem a kivégzés alatt.
A nő kérdezi, melyikből jöhet. „Leginkább egyikből se” – klasszikus, magamtól idéztem, ezt tanítani kéne! Erre jött a jobb karom. Elsőre semmi, megörültem, hogy „na, a vámpírok ma gyengédek”, de a sors egy geci. Egyszer csak elakadt a buli, a vérem nem jött. És mit csinált a kedves laboros néni? Elkezdte a tűvel a húsomban, az erem falára felvésni a tajszámomat meg a családfámat! Ott már konkrétan fátyolos szemmel, az életemért könyörögve néztem a nejemre, aki meg – ahelyett, hogy leütötte volna a doktort egy székkel – csak szelíden, angyalian mosolygott a kínjaimon. Kösz, drágám!
„Bocsika, ebből nem jön, döfjünk át a másikba!” – jött a halálos ítélet. És a bal karomat is megkínozták. Miközben a szomszéd székekben az emberek úgy cserélődtek, mint a szalagmelón, engem ott tartottak a székben, mint valami kiemelt politikai foglyot, akiből ki kell szedni a vallomást. Mire kicsavarták belőlem a kellő millilitert, az arcom már nemhogy fehér volt, de konkrétan világított a sötétben, mint a frissen meszelt tanyasi fal.
Most itthon vagyok, a lábaim még mindig úgy remegnek, mint a kocsonya, a jobb könyökhajlatom sajog a belső véséstől, a bal meg kezd átmenni dögvész-lilába. De túl vagyok rajta! Megcsináltam! Nem ájultam el, nem futottam el, nem ütöttem le senkit, és megvan a minta!
A nagy vasárnapi panírháború
A családi ebédlőasztal felett sűrű, nehéz rántotthús-gőz lebegett, mint az ipari forradalom idején London felett a szmog. A hangulatot kések és villák csattogása és Anya büszke mosolya festette alá, miközben a harmadik tál aranyló sülthúst és a krémes, vajas krumplipürét pakolta az asztalra. A rántott gombák úgy sorakoztak a tálcán, mint egy hadsereg.
És ott voltam én. A teremtés koronája, a férfi! A családi hierarchia legalsó fokára zuhanva, igaz, még az asztalfőn ülve egy mérleggel és szigorú, kézzel írt kódexemmel. A család úgy nézett rám, mintha egy idegen civilizáció szektatagja lennék, aki épp rituális áldozatot mutat be a Vércukor-Istennek.
– Apjuk, te tényleg grammra méred a káposztát? – suttogta Anya, miközben merőkanállal szedte az aranysárga húslevest a többieknek. – 150 gramm lila káposzta? Hát abban nincs is szeretet! Gyere, egyél levest!
Anya, baszki, a 14,7-es cukorban sincs, feleltem rezignáltan, miközben sebészi pontossággal mértem ki a 85 gramm salátát és a 62 gramm paradicsomot.
A középső fiunk eközben akkora rántott húst pakolt a tányérjára, mint egy kisebb motorkerékpár ülése. Rám nézett, majd a tányéromon árválkodó 52 gramm tonhalra és 2 tojásra. A tekintetén látszott, hogy nincs az a pénz, amiért elcserélné a rántotthúst a zöldségeimre.
– Jó ég, Apa! Te tulajdonképpen egy macska és egy kecske szerelemgyereke lettél az elmúlt hat napban? – kérdezte rágás közben a legidősebb fiunk, aki a zöldségekkel 20 éve alatt sem kötött szorosabb barátságot.
A dráma tetőfokán kinyitottam a 120 gramm natúr joghurtot és gépies mozdulatokkal rászórtam az 5 gramm friss zöldet, valamint a kaprot. Úgy nézett ki, mint egy biológiai fegyver kísérleti fázisa. Megszórtam 25 gramm feta sajttal (a biztonság kedvéért ráírtam a papírra, hogy szénhidrát: 0,7 g/100 g nehogy a hasnyálmirigyem azt higgye, hogy csalok).
– Egészségedre! – mondta a család kórusban, miközben ők épp a krumplipüré-hegyeket hódították meg. Majdnem sírva fakadtam! Megemeltem a villámat, rajta egy darabka tonhallal és egy szál lila káposztával. Rágás közben éreztem, ahogy a testem sejtjei zavartan egymásra néznek: „Srácok, hol a panír? Hol a normális táp? Mi ez a sz@r?” De a szemem már tisztult és a napokban a látásom is élesedett. A sarokban a telefonom halkan pittyent, mintha csak azt mondaná: „Jól van, kecske, holnap a diabetológián megdicsérnek.”
Úgyhogy sírok evés közben, de tudom, hogy készül nekem a párolt fokhagymás gomba vacsorára. A lelket az tartja bennem, hogy holnap miattam lesz szénhidrátcsökkentett lisztből a nokedli a pörkölt mellé. Anya a megsokszorozódott terhek mellett is kedves és mosolygós.
Reitinger Richard