Girincsi Fruzsina vagyok, énekes, dalszerző, énektanár. 2019-ben diplomáztam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazzének szakán. 17 éve vagyok cukorbeteg, 2006 júniusában diagnosztizáltak. A vércukrom 22-es volt éhgyomorra, így azonnal bekerültem a kórházba, ahol két hét alatt be is állították az inzulinterápiát. Akkoriban semmit nem tudtam erről a betegségről, azt hittem, csak cukros üdítőket, sütit és cukrot nem ehetek. Az, hogy egész életen keresztül szúrnom kell magam, úgy derült ki, hogy a kórházban töltött harmadik napon megkérdeztem a nővért, meddig kell ezt még csinálni, ő pedig rávágta: örökre. Amikor ezt a szót meghallottam, kicsit megijedtem, de nem sírtam el magam, hiszen mellettem volt aggódó anyukám, aki már így is épp eleget sírt miattam.
Szerencsés vagyok, hogy amikor mindez kiderült, egy olyan támogató család vett körül, akik a legjobbat akarták nekem, és sose tekintettek rám másképpen azért, mert cukorbeteg vagyok. Nyár elején diagnosztizáltak, és a terv szerint minden reggel körülbelül hétkor kelnem kellett, hogy beadjam magamnak az inzulint, de ezt nyáron tartani, kistiniként elég kellemetlen lett volna. Szüleim kérésére és orvosom, dr. Kántor Irén nyitottsága miatt egy hibrid módszert alkalmaztam a gyors hatású inzulinnal már az első évben is, amivel majdnem olyan szabadon éltem, mint most az inzulinpumpával. Az elejétől kezdve igyekeztem logikusan gondolkodni, odafigyelni szervezetem jelzéseire és kitapasztalni, hogy bizonyos ételek milyen hatással vannak a vércukromra, de ez nem jöhetett volna létre egy ilyen támogató közeg nélkül.