Tűfóbiás, antiszociális humorherold

A nyár folyamán a közösségi médiában, az egyik cukorbeteg csoportban feltűnt egy 40-es úriember. Július elején derült ki a diabétesze. Nekünk nem kell mondani, átéltük, hogy hirtelenjében mekkorát változott az élete, mi mindent kellett megtanulnia, gyakorolnia. Ezt az időszakot az emberek nagy része feszülten, ijedten, komolyan, legtöbbször szomorúan éli meg.

Reitinger Richard és felesége, Georgina

Reitinger Richard azonban humorral – néha fekete humorral, néha durva poénokkal tarkítva – közelít az őt ért drámához. Nagyon jól szórakoztam, amikor történeteit olvastam, a kommenteket látva nem voltam egyedül. Ezért felvettem vele a kapcsolatot, és engedélyt kértem, hogy a cukorbeteggé válásának, a tanulós első időszaknak eseményeit a Diabetes olvasóival is megoszthassuk. Hozzájárult.

Ki is vagyok én a 25,9-es cukor mögött?

Ha valaki olvassa ezeket a történeteket a 25,9-es kezdő cukorról, a vérvételi inkvizícióról vagy az inzulintollal folytatott harmincperces western-párbajról, azt hihetné, hogy itt valaki csak a poén kedvéért túloz. Pedig a helyzet az, hogy ez a fajta humor nálam nem úri huncutság, hanem kőkemény védekező mechanizmus. Az ember kap egy gyomrost az élettől, és két út áll előtte: vagy beleroppan, vagy elkezdi a kiutat keresni. Én ezt az abszurd, kicsit morbid, talán néha sértő humor segítségével dolgozom fel.

A tűfóbiám például nem valami vicces internetes mém, hanem olyan komoly dolog, mint egy vakbélgyulladás. Amikor először kezembe nyomták a napi rutinhoz szükséges inzulinos tollat, konkrétan fél óráig szemeztem vele, mire be mertem szúrni. Én izzadtam, a tű meg csak röhögött rajtam magában.

Ha egyedül kell mennem egy vérvételre, ott azonnal villany lekapcs – azaz elájulok a steril linóleumon. A belső iránytűm ráadásul olyan, amilyen: nincsenek fékek meg szűrők. Ha valamivel nem értek egyet, az nemes egyszerűséggel, kendőzetlenül kibukik belőlem, és kétségtelenül mindig az, amit a legkevésbé kellene hangoztatni. De szerencsére itt van a feleségem, Georgina, az én privát őrangyalom, hangtompítóm.

Ő tartja a frontot a négy gyerek mellett is, és nélküle már régen feladtam volna. Én egy tűfóbiás, néha kicsit antiszociális fickó vagyok, aki a cukrával és a rendszerrel harcol, de amíg ő velem van, és van ezen az egészen mit nevetni, addig a meccs nem dőlt el.

Az én kálváriám még csak most kezdődött

Körülbelül 2 hete vettem észre, hogy minden étkezés után órákon keresztül ki van száradva a szám. Aztán jött az, hogy megittam napi 7-8 liter vizet, állandóan nagyon szomjas voltam, éjjel pedig úgy jártam a wc-re, mint egyetemista a gólyatáborban. Múlt héten pénteken éjszakás műszakban vettem észre, hogy homályos a látásom, pedig nem is vagyok részeg.

Hétfőn elballagtam az orvoshoz. Mondtam, hogy doktor úr ez a helyzet, mondja meg a tutit. Mikor mondta, hogy ez cukor lesz, majdnem kiröhögtem. Háromszor mértek cukrot, az első két mérésnél kiakadt a gép, a harmadik mérésre 25,9. Mintha pofán vertek volna „bézbólütővel”. Hozzáteszem, rettegek a tűtől, úgyhogy 42 éves férfi létemre majdnem sírtam, amikor jött felém az asszisztens egy akkora tűvel, amivel elefántoknak is lehetne inszeminációt végezni.

Gondolom, látta rajtam, hogy keresztbe állnak a szemeim az érték láttán, szakszerűen kiadta, hogy nézzek utána a neten, mi ilyenkor a teendő. Írt fel tablettát és elzavart a pi...ba, hogy váltsam ki. Az érték láttán mondanom sem kell, elkezdtem remegni mint k.rva a templomkapuban.

Gyógyszer kivált, cukormérő beszerez. Harmadik napja szedem ezt a csoda gyógyszert, a cukrom éhgyomorra 14 körül van úgy, hogy semmi olyat nem eszem, ami tiltólistás. Kaja után két órával 16-18 körüliek az értékek.

Kellene menni vérvételre, két hét múlva tudnak megcsapolni, fantasztikus… Mondom a nőnek, aki az időpontot adja, hogy az nem túl késő? „Le van terhelve az egészségügy” – jött a válasz. Csókolom a kis kezét, de addigra lehet, hogy lábbal előre visznek egy hidegebb helyre, szóval oldjuk már meg. Mondjuk megcsapolom magam vödörbe és beviszem vizsgálatra. Közölte az időpontot és lecsapta a telefont. A következő a diabetológus volt. Ott sokkal rendesebbek voltak, sajnálkoztak, de időpont július 29. Doktor úr nyaralni megy. Egyem meg a lelkét, kell neki is a pihenés, hogy velem mi lesz, majd elválik. És itt jön a csavar.

Magánkórházat hívok, fel is veszik elsőre. Mondom szép napot, kellene vérvétel meg diabetológus, meg ami kell. Csilingelő hangon kérdezte az időpontfoglalásnál: mikorra tudok menni? Micsoda? Én mondjam meg mikor tudok, akarok menni? Félve kérdeztem, hogy esetleg hétfő? Jött a válasz: „természetesen”, és elkezdte sorolni az időpontokat félóránként, mint kisiskolás a szorzótáblát. 10.30, tökéletes.

Mindent le is fixáltunk, majd mondott egy olyan számot, amitől a cukorprobléma mindjárt elenyészőnek tűnt, a vérnyomásom ugyanis olyan sebességgel emelkedett, amit Elon Musk rakétái is megirigyelnének. Szóval lesz vérvétel, és lesz orvos. A diétán sem kell sokat gondolkodni, mert a kosztpénz rám eső részét oda kell adni a kórházban.

Nejem börtönőröket megszégyenítő szigorúsággal figyeli minden konyhában töltött pillanatomat, próbál távol tartani a tiltólistás kajáktól. Külön főz nekem. Neki sem könnyű, amúgy is nehéz természetem van, de valahogy mindig mosolyogva kezeli és próbál segíteni.

Reitinger Richard

Kapcsolódó cikkek