„Olyanok vagyunk, amilyennek a társadalom lát bennünket”
A CEOSZ DiabPont előadássorozatának szakértőit bemutató sorozatunkban a Sopronban élő és dolgozó dr. Tschürtz Nándorral beszélgetünk.
A soproniság belém ivódott
– Magányos gyerek voltam, a környezetemben nem volt kortársam. A korai gyermekéveimet nagyrészt a nagypapámmal töltöttem, óvodába is azért vittek, hogy szokjam a gyerekközösséget. Az iskolás évek óta mindig kilógtam a tömegből. Szüleim mindketten fényképészek voltak, Sopronban éltünk, a Lőverekben.
Akkoriban sok SZOT üdülő volt ott, édesapja rendszeresen magával vitte fiát, amikor fotózni ment. A vendégekkel együtt kirándultak.
– Azóta is nagyon szeretem a környéket, nemcsak a jelenét, a történelmét is. A soproniság belém ívódott. Az egyik hiba, amit elkövettem, hogy erősen ragaszkodtam ahhoz, hogy helyben kell megmaradni és itt kell valamit csinálni, pedig senki nem lehet próféta a saját hazájában. Igaz, van egy másik mondás is: messziről jött ember azt mond, amit akar. De sajnos inkább elhiszik ezt a bármit mondást, mint hogy bízzanak a saját kutyájuk kölkében.
Három közmondáson keresztül elértünk a doktor urat mostanában jellemző hangulathoz, amit beszélgetésünk végén én pesszimistának tituláltam, de ő kijavította realistára. Az biztos, hogy roppant kritikusan nézi az életét és környezetét.
A szakma rátelepedett az életünkre
A doktor úrnak egy fia van, s amikor egy ismerős megkérdezte tőle, orvos akar-e lenni, mint az apja, a 10 éves Richard határozottan azt válaszolta: remélem, nem siklik ki annyira az életem, hogy orvosnak kelljen lennem! (Jelenleg matematika szakos egyetemista, és élvezi, hogy olyasmit tanul, amihez szülei nem értenek.)
– Ő azt érzékelte, hogy keveset vagyunk vele, édesanyja kardiológiai szakasszisztens, a szakma rátelepedett az életünkre. Azt is megfogalmazta, hogy amennyit dolgozunk, élhetnénk jobban is.
Adta magát, hogy feltegyem a kényes kérdést: megbánta-e, hogy orvos lett?
– Vannak eleve elrendelt dolgok. A családunkban előttem nem volt orvos, de az orvosok tisztelete nagyon mélyre beivódott. Szüleim úgy tekintettek rájuk, mintha félistenek lennének. Én is így gondoltam. Olyat tesznek, amit senki más. Ma már nem így ítélik meg az emberek a gyógyítást, nem tartanak minket isten meghosszabbított jobb kezének. Ez árulkodó: olyanok vagyunk, amilyennek a társadalom lát bennünket.
Tschürtz doktor már az egyetem alatt látta, hogy a legtöbb orvos – tisztelet a kivételnek, hangsúlyozta – nem azt érzi, hogy valami nagyon fontosat csinál. Sokaknak a gyógyítás csak munka, szakma, gyakran nyűg, amit azért kell végezni, hogy pénzt vihessenek haza. Ezt látva 15 éve kimenekült (kiszorult) az állami egészségügyből. Itthon maradt – a logikusabb osztrák munkavállalás helyett –, mindent beleölve munkalehetőséget teremtett magának, megalapította az Érgondnok rendelőt.
Védőhálót húzunk a beteg köré
– Sikerült felépíteni, gyakorlatilag a semmit. Bérlek egy nagy rendelőházat, van havi nagy kiadás, van állandó munka, állandó agyalás, a csapat összetartásának nehézségei, a hadrafogható emberek keresésének nehézsége. Épp a felszínen maradunk.
Nem véletlen a rendelő neve, az orvos valójában olyan a páciensnek, mint egy társasháznak a gondnoka. Kicsit mindenhez kell értenie, segíti az ott lakókat, ha hiba keletkezik, megjavítja.
– Diabéteszt nem tud egy ember menedzselni. Védőhálót kell a cukorbeteg köré húzni, szakmai csoportot építeni, amelynek tagja diabetológus, kardiológus, lipidológus – a belgyógyász végzettség mellett ezekkel a képesítésekkel én is rendelkezem. Most pedig obezitológusnak tanulok. Van a rendelőnkben dietetikus, podiáter, pszichológus, szemész. Az orvos valójában támogatást nyújt a páciensének, s mi magas szakmai minőségre törekszünk.
Majd mi meggyógyítjuk!
– Van egy orvosi hazugság: majd mi meggyógyítjuk! A belgyógyászatban kevés embert tudunk meggyógyítani. A diabétesz, a magas vérnyomás, az elhízás kezelhetők, gondozást igényelnek, de nem gyógyíthatók. Akkor is becsapjuk a pácienst, amikor „csoda” gyógyszert írunk. Ezekben a betegségekben azok sem önmagukban gyógyítanak. Harmadik probléma, hogy bár sokat hallunk a holisztikus szemléletről, a gyakorlatban ritkán látni az erre való törekvést. Egyikünk nézi a vércukrot, másikunk a szív működését, a harmadik orvos a gyomrot vizsgálja, pedig ezek egyetlen testben, egyetlen emberben vannak. Negyedik gond, hogy a betegnek nem magyarázzuk el, mi történik vele. Ha nem érti, hogyan legyen partner? Az önszerveződő csoportok többet tesznek magukért, mint a szakma értük.
Rémisztően hangzó történetet is elmesélt a doktor úr. Egy 27 éves tanítónő, aki 12 éve 1-es típusú cukorbeteg, azért ment hozzá, mert úgy gondolta, baj van a szívével. Kiderült, hogy pánikrohama volt.
– Rákérdeztem, nem gondolt-e a szenzorhasználatra. Ki szerettem volna próbálni, válaszolta, de a kezelőorvosom azt mondta, „erre magának még nem jött el az idő”. Hogy mondhat ilyet egy orvos? Miközben az lenne a dolga, hogy szolgálja a pácienst. A másik oldalon meg ott van, hogy az emberek a rájuk zúduló információrengetegben nem tudják kiválogatni, mi fontos nekik. Ezért megveszik az ujjcsipeszt vércukormérőként, az akármilyen tartalmú szuper vitaminokat. Nem oltatnak, emiatt például Amerikában ismét szedi áldozatait a skarlát, a torokgyík.
Ezt a gondolatsort azzal zártuk, hogy az egészségügyben dolgozók nem rosszabbak, mint a társadalom többi része, és visszakanyarodtunk a pályaválasztásra.
Régész vagy orvos legyek?
– Egy tízórai szünetben döntöttem el, hogy orvos leszek – meséli. – A gimnáziumban fakultációt kellett választani. Én naivan azt hittem, ami érdekel, töri és biosz – azt választhatom. De mondták, hogy ilyen párosítás nincs, a továbbtanulás érdekében kell dönteni. A szünet elején még nem tudtam, régész, vagy orvos akarok-e lenni. A biológiatanárnőmnek panaszoltam el a problémámat, ő azt mondta, legyek orvos, a történelemmel hobbiszinten is foglalkozhatok.
A történelem hobbiként tényleg megmaradt, sokat olvas róla és helytörténettel is foglalkozik. Épp beszélgetésünk napján készült Mohácsra, a megemlékezésre.
Szintén a biológiatanárnő hatására jelentkezett a szegedi egyetemre – jó messze az otthonától –, a tanárnő is ott végzett, és diákjaiból létrehozott egy kapcsolati hálót. Tschürtz doktort elsőévesként egy nagyobb diák segítette, később ő segítette a Sopronból jött elsőéveseket.
A páciens nem laikus
Mivel édesapjának nyílt szívműtéte volt, a kardiológia felé fordult, de akkoriban az csak a belgyógyászat után következhetett. Amikor kardiológus lett, rájött, hogy érrendszeri problémát megoldani úgy, hogy nem ért a vércukorhoz, nem lehet. Így őt kizárólag a 2-es típusú diabétesz érdekelte az érbetegségek miatt.
– Erre ki volt az első diabéteszes betegem? Egy vékony fiatalember, LADA típusú (speciális 1-es típusú) cukorbetegséggel. Így nekiláttam az 1-es típusnak is, majd jött a pumpa, a szenzor, nehogy 2-es típusú diabetológus maradjak.
Beszélgetésünk során egyszer használtam a laikus kifejezést, a doktor úr finoman kijavított: a páciens nem laikus. Van, hogy sokkal hozzáértőbb, mint egy tudományos kutató. Ha jól képezték, ha folyamatosan új információkat szerez, tanul, figyeli saját magát, igazi mestere lehet a diabetológiának.
Mégsem ezzel a gondolattal zárom a cikket, egy másik mondása nekem jobban tetszett. Amikor arról mesélt, hogy hiányzik az orvosokból a lelkesedés, a hivatástudat, azt mondta, élete során túl sokszor hallotta: nem így szoktuk.
– Még nem találtuk volna fel a kereket, ha őseink így gondolkodnak.
Herth Viktória