A cukorbetegség világnapjának margójára
Kicsit keserű, de a miénk
Felemelő, inspiráló, előremutató írással kéne előrukkolnom a diabétesz világnapjának alkalmából – elvégre ezen a napon megemlékezünk küzdelmeinkről, példát mutatva nemcsak a cukros közösség, de az egészséges inzulintermeléssel büszkélkedhető embertársaink felé is, akik még sosem jártak endokrinológusnál.
Rajtunk múlik
Én viszont az utóbbi időszakban néha még magamat sem tudtam inspirálni, nemhogy másokat, így furcsán érzem magam, amikor az idei világnapra gondolok.
Az előző évek hurráoptimizmusával ellentétben most úgy érzem, nincs mit ünnepelnem. Tudom-tudom: baromi fontos lenne a józan eszünk megtartása érdekében, hogy néha megálljunk, és megünnepeljük, hogy x éve csakis, kizárólag a mi elszántságunk, erőnk és munkánk tehet arról, hogy életben vagyunk.
Másfelől, mivel kizárólag a mi elszántságunk, erőnk és munkánk tehet arról, hogy életben vagyunk – van benne valami átkozottul nyomasztó, nem?
Én 14 éve tartom magamat életben. A testemen annyi a tapasz, mintha arra hajaznék, hogy egy bizonyos mennyiségű pecsét után kapok egy ingyen kávét. A betegségem nem láthatatlan, sem saját magam, sem a környezetem számára, főleg, hogy mindig akad egy-egy idegen, aki „figyelmesen” megkérdezi, hogy mik ezek a ronda kiborg cuccok rajtam.
„Téged ki támogat?”
Van most egy plakátkampány, valami olyasmi van ráírva, hogy „Téged ki támogat a legfontosabb pillanatokban?” Akarva akaratlanul is a diab jut róla eszembe. Nem akarom egy tollvonással láthatatlanná tenni azoknak a szeretteimnek a segítségét, akikkel bármikor beszélgethetek, akik viszik a hipós cuccaim, vagy szükség esetén kézbe veszik az irányítást. De valljuk be, senki más nem tud dönteni helyettem. Nem kérhettem meg mást, hogy 14 évig folyamatosan tartson életben, és attól tartok, hogy a következő évtizedekben sem delegálhatom ki ezt a rendkívül „hálás” feladatot.
A gondolattól is elfáradok
De az az igazság, hogy nem akarok keseregni vagy negatívan hozzáállni a jövőhöz, még akkor sem, ha jelenleg a cukrom hosszú távú menedzselésének a gondolatától is elfáradok. A legtöbb, amit jelen – igencsak kiégett és testileg-szellemileg megrottyant – állapotomban tudok tenni, az az, hogy legalább azért nem hibáztatom magam, amiért az idei világnapra nem a karácsonyt megszégyenítő lelkesedéssel és ünnepi hangulattal, na meg önjelölt edukátori és motivációs tréneri hozzáállással készülök.
Idén ez a nap számomra így nem a (cukormentes) tortáról, a diabos kiegészítőim megvillantásáról vagy a technológiai fejlődés iránti feltétlen bizalmamról fog szólni, hanem arról, hogy megtaláljam az abszolút kilátástalanság és depresszió, valamint az önfeledt, gondtalan ugri-bugri közötti ezernyi hangulatot és árnyalatot, amit a diab képes előhozni belőlem.
Haragot. Hálát. Bizonytalanságot. Büszkeséget. Bűntudatot. Motivációt. Magányt. Közösséghez tartozást. Szorongást. Magabiztosságot. Bénultságot. Küzdést.
Remélem, te is így teszel!
Almási Fanni