Bemutatjuk szakértőinket – Dr. Mező Róbert
A tudomány ott van a cipőkben
A Cukorbeteg Egyesületek Országos Szövetsége DiabPONT előadássorozatának szakértőit bemutató sorozatunkban dr. Mező Róbert ortopéd szakorvossal beszélgetünk.
Pesterzsébeten nőtt fel, édesanyja tisztviselő volt, édesapja az az akkoriban híres pilóta, aki átrepülte a Tátrát egy vitorlázórepülővel. Többszörös magyar bajnok volt, de 1956 után eltiltották a repüléstől. A doktor úr Pesterzsébetre szeretettel gondol vissza, sok barátja megmaradt gyermekkorából. Itt kezdte a középiskolát, a Kossuth Gimnáziumból azonban – szerencsére – kirúgták. Hogy miért tekinti szerencsének?
– Csepelre kerültem, a Jedlik Ányos Gimnáziumba, ahol zseniális tanári kar oktatott, nevelt bennünket. Amikor később már én tanítottam, sokszor gondoltam arra: vajon Muki bácsi hogyan mondaná el? Muki bácsit, azaz Vermes Miklós fizikatanárt a híres Fasori Gimnáziumból száműzték Csepelre.
Orvosként Kövessy Sándornéra, a biológiatanárára is nosztalgiával gondol.
Mérnökagya van
A családi legendárium szerint ötévesen jelentette ki, hogy orvos lesz. Majd gimnazistaként rendszeresen járt a pályaválasztási tanácsadóba, mert így minden hónapban egy napot lóghatott a suliból. Lelkesen írta a teszteket, s a végén, az összegző beszélgetés során azt mondta a pszichológus, ne menjen orvosnak, mert kifejezetten mérnökagya van. Így Mező Róbert természetesen az orvosira jelentkezett. (Nem tévedett a pszichológus, később több mint két évet elvégzett a műszaki egyetem villamosmérnöki karán is.)
Nem csak tiniként lógott ki a sorból, az egyetemen sem érezte jól magát. Nehezen illeszkedett be, lelke szabadabb volt a hivatalos elvárásnál. Anatómiából megbukott – tudják, ha ez a szigorlat megvan, az isten sem menti meg a delikvenst, hogy orvos legyen – csak a rektori vizsga sikerült. Hatan voltak ezen a vizsgán, közülük ötnek ma már van valamilyen hivatalos elismerése. Mező Róbert a Semmelweis Egyetem szenátusától a gyógytornász-főiskolán végzett munkájáért mesteroktató címet kapott. (Ennyit az iskola és az élet kapcsolatáról.)
– Büszke vagyok erre a címre, tettem valamit a következő generációért. Nem tudományos alkat vagyok, inkább cselekvő. Szeretem a működő dolgokat.
Hagyd gyógyulni a sebet!
Gyermeksebész, esetleg baleseti sebész akart lenni, de ilyen állás nem volt. Tudják, ekkoriban még irányították a frissen végzetteket, hogy hol kezdjék a pályát. Mező doktor az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe került, itt lett ortopéd orvos dr. Borsay János főigazgató mentorálásával. Ahogy a gimnáziumban, most is jól járt.
– Borsay doktor jó vezető, jó szervező volt és támogatta a fiatalokat. Sok mindent tanultam tőle, például azt: hagyd a sebet, hadd gyógyuljon! Ez nagyon fontos dolog. Ne inzultáljuk folyamatosan, ne terheljük, hogy nyugalomban gyógyulhasson. Ezért fordulhatott elő, hogy egy sebes lábat begipszeltünk.
Az intézetben amputációs osztály is működött, Mező doktor oda került.
– Rettenetes volt látni azt a sok amputációt. Akkor az érszűkület volt a legtöbbnek az oka, ma már az amputációk háromnegyed részét diabéteszes láb miatt végzik. Érdekes volt itt dolgozni, de valójában nem szerettem, már fiatalon is az foglalkoztatott, hogyan lehet megelőzni a láb elvesztését.

Arra azonban ma is szívesen emlékszik, hogy részt vehetett abban a „forradalomban”, ami akkor és ott zajlott. A műtét után 2-3 héttel legtöbben már jártak a művégtagjukkal. A doktor úr – mérnöki érdeklődésének köszönhetően – elkezdett művégtagokat készíteni. Végül megszerezte az ortopéd műszerész szakmunkás-bizonyítványt is.
– Jó a térlátásom, szobrászkodni is szerettem, ráadásul hasznosult a műszaki gondolkodásom.
Két professzor asszisztált
Egyszer aztán Borsay doktor kijelentette: itt nem lehet belőled igazi sebész, finanszírozom a tanulásodat. Egy belvárosi kórházban hasi sebészetet tanult, majd Tatabányán dr. Széchy Miklós mellett ügyelt kétnaponta.
– Életem legszebb időszaka volt, sokat dolgoztam, de sokat is tanultam. Széchy főorvos hagyta, hogy műtsek.
Szentes következett, ahol a magyar csípő- és térprotézisgyártás és -beültetés elkezdődött. Dr. Badó Zoltán osztályvezető, dr. Tari Gábor traumatológus mellett Juhász Imre kisiparos, a protézisek készítője alkotta a csapatot, amelybe Mező doktor gyorsan beilleszkedett. Valamennyien jó barátai lettek. Nem mellesleg megtanulta a protézisműtétet.
A budapesti ortopédiai klinikán Vízkelety Tibor professzor mellett dolgozott. Itt történt, hogy friss orvosként operált, két professzor pedig asszisztált neki.
– Vidéken sokat tanultam, így csatlakozhattam a végtagnyújtó kísérletekhez. Egy új eszközt is kitaláltam hozzá, szabadalom lett belőle. Egy alkalommal a plasztikai sebésszel együtt hárman mosakodtunk a műtéthez (a bőr röviddé válik, ezért kell plasztikai sebész), majd az asztalnál Vízkelety professzor a kezembe nyomta a szikét: műts te! Még ma is büszke vagyok erre.
Az amputáció ellen dolgozhatom
A rehabilitációs intézet élére politikai hatásra új vezető került, aki Borsay professzorral ellentétben nem arra fókuszált, mit hogyan lehet, hanem arra, mit miért nem lehet. Mező doktor ezt nehezen viselte, ezért alapította meg a ma is működő saját cégét.
– „Lúdtalpbetéti társaság” néven indult, ma már Dr. Orto néven ismerhetik. 35 év alatt kialakítottunk egy teljes diabéteszes cipőcsaládot. Négy éve állítólag költségvetési csalást követtünk el, mert otthonokban élő idős embereket láttunk el gyógycipővel. Az eljárás még mindig zajlik, sikerült csaknem mindent tönkre tenniük. De a cég talpra állt, most a cukorbetegek számára megfelelő, ugyanakkor megfizethető cipőket gyártunk. A cukorbeteg láb sérülékenyebb, ezért speciális kialakítású, a lábhoz idomuló jó minőségű bőrből készülő, rugalmas anyagú, vastag betétekkel, egyedi lábággyal ellátott cipővel kell ellátni. Készítünk megelőzést segítő lábbeliket is. Ezek valójában kényelmi cipők, nem csak cukorbetegeknek valók. A sok helyen működő „ámítógépes” betétkészítés helyett mi valódi 3D-s szkennelőket használunk, így valóban speciális, egyedi cipőket tudunk készíteni. A Dr. Ortóval megvalósítottam a célomat: az amputáció ellen dolgozhatom.
.jpg)
A cég mellett a Péterfy utcai kórház speciális diabéteszes lábambulanciáján érsebésszel, gyógyszerésszel teamben dolgoznak a fertőzött lábak megmentéséért.
– Ez hosszú folyamat, fél évig is eltarthat, de a lényeg, hogy megmaradhat a láb.
Nem kell rondának lenniük
Ha már szakemberrel beszélgetek, lábfájósként felteszem a kérdést, hogy úgy általában az emberek vigyáznak a lábukra?
– A normál láb ugyanúgy kitett a civilizációs ártalmaknak, de az csak fáj, nem kell levágni. A cukorbeteg láb gyakran érzéketlen, nem fáj, ha kisebesedik. Ezért hanyagolják el!
S vajon mi a véleménye az ortopéd orvosnak a magassarkú női cipőkről?
– Nagyon csinosak benne a hölgyek. De az nem is kérdés, hogy mennyire káros. A 15-20 milliméteres sarok az egészséges, ilyen cipőben könnyebben átgördül az ember, kisebb terhet ró a lábra a járás. Egyébként a Dr. Orto divattervezőkkel is dolgozik, mert az ortopéd cipőknek nem kell feltétlenül rondának lenniük.
Kultúrafogyasztó vagyok
Az egyértelmű, hogy Mező doktor szinte megszállottan végzi a dolgát, nem munkája van, hanem hivatása. Más is belefér a napjaiba?
– Aktív kultúrafogyasztó vagyok, szeretek olvasni, zenét hallgatni, nagy lemezgyűjteményem van. Szeretem a színházat, a filmeket, fiatalon rendezői szakra is akartam jelentkezni. Sokáig tagja voltam egy filmes csapatnak, akikkel 1980-ban, a mozgássérültek nemzetközi évében a fogyatékosok életét segítő filmeket készítettünk. Réz András filmesztéta akkor jött haza Angliából, ő mesélte, hogy Angliában milyen sok a mozgássérült. Nálunk is sokan vannak, válaszoltam, csak nem tudnak kijönni az utcára. Sajnos ezek a filmek elvesztek, pedig még ma is aktuális lenne némelyik.
Mező doktornak két lánya van, egyikük az apai hagyományt folytatva Prágában orvos-mérnök képzettséget szerzett, ma bioinformatikát tanul Budapesten. Másik lánya Bécsben informatikus.
A 66-os úton
73 éves korban szokás rákérdezni, mi szerepel az illető bakancslistáján, de én ezt a fogalmazást nem szeretem. Ezért inkább azt kérdezem, milyen szakmai és magánéleti álmai vannak a doktor úrnak.
– Szakmai álmom, hogy érjen véget ez a rettenet, legyen Magyarországon olyan segédeszköz-ellátás, amilyet megérdemelnek a betegek. Európai adat alapján a cukorbetegséggel érintettek egyötöde használ ortopéd cipőt, így nálunk 200 ezer kellene évente. Ha hozzávesszük a „csak” fájós lábúakat, 360 ezer gyógycipőre lenne szükség. Korábban sem érte el az évi 200 ezret a gyártás, de 2025-ben összesen 35 ezer pár ortopéd cipőt írtak fel az orvosok. Egyre kevesebb az ortopéd cipész, a műszerész, és nincs is képzés.

Pedig nagy szükség lenne arra, hogy akiknek kell – különösen a veszélyeztetett diabéteszes lábbal élők – kímélő cipőt hordjanak. Az európai átlag négyszerese a magyarországi amputációk száma, de ha Hollandiához viszonyítjuk, az arány még borzasztóbb, nyolcszoros.
Magánéleti álmai szívderítőbbek.
– Megígértem a gyerekeimnek, hogy egyszer végigmegyek velük Amerikában a híres 66-os úton. A vejem pedig jövőre részt akar venni a Budapest–Bamako ralin, azon gondolkodom, hogy én is elmegyek vele. Kalandvágyó vagyok. Ha pedig majd unatkozó nyugdíjas leszek, szobrászkodni fogok és írni.
Herth Viktória