Régóta köztudott, hogy a teljes élethez szükségünk van mások társaságára, a mindennapjainkat családok, barátok, munkatársak és ismeretlenek között éljük. Ki többet, ki kevesebbet lép kapcsolatba a körülötte élő emberekkel: függ ez a másik személytől, az aktuális hangulatunktól, a helyzettől és a személyiségünktől is. Mit hordozhat magában az a kijelentés, miszerint „társas lények vagyunk”? Egyrészről azt a felfogást, hogy az egyén nem elkülöníthető a környezetétől, hiszen ahogy Aronson leírta A társas lény c. könyvében: környezetünk és tapasztalataink meghatározzák, hogyan észleljük és definiáljuk magunkat és a világot magunk körül. Emellett azt az alapvető szükségletet is érthetjük a „társas lények vagyunk” kijelentés alatt, hogy másokkal megosszuk gondolatainkat és érzéseinket, az életterünket és cselekedeteinket, örömünket és nehézségeinket, vagy egy szóban: az életünket. Az evolúciós pszichológia szerint – röviden összefoglalva – ez az erős ösztön visszavezethető arra a tényre, hogy az ember túlélésére nagyobb esély volt csoportban, mint egyedül. Egyedül kiszolgáltatottak voltunk a környezet szeszélyeinek, míg csoportban számíthattunk mások segítségére, kölcsönös védelemre. Ezt igazolhatja az a megfigyelés is, miszerint társas izoláció hatására biológiai stresszválasz lép fel a szervezetben. A stresszválasznak és az érzelmeinknek pedig fontos szerepe van a változtatásra késztetésben vagy éppen a viselkedés megerősítésében, azaz a magányosság érzése sarkall minket a kapcsolatok keresésére. A társas kapcsolatok egészségmegőrző hatását pedig számos tanulmány alátámasztja: védhetnek a depresszió kialakulása ellen, immunerősítő szerepük lehet, és segíthetik a krónikus betegséggel mint stresszforrással való megküzdést is.
A magányosság egy intenzív negatív érzelem, mely a másodlagos érzelmek közé sorolható, azaz nem születéstől kezdve tapasztalható alapérzelem. Fellép, ha a kívánt és a valós társas kapcsolataink között eltérés van jelen, és ez szorongató érzéssel jár. Kutatások szerint az idősebb felnőttek 20–40 százaléka érzi magát magányosnak, és 5–7 százaléka számol be intenzív vagy tartós magány érzéséről. Azonban nem csak az idősebb korosztály jellemzője a magányosság megtapasztalása: az iparosodott országokban az emberek körülbelül egyharmadát érinti, a fiatalokat is beleértve. Érdekes ellentmondás, hogy egyre nagyobb városokban élünk, egyre több emberrel vagyunk körülvéve, mégis egyre magányosabbak vagyunk. Ennek oka, hogy kapcsolataink száma nem nő azáltal, hogy több ember van körülöttünk. Nemcsak akkor lehetünk magányosak, amikor egyedül vagyunk: társas magányt tapasztalhatunk meg, amikor másokkal körülvéve érezzük magányosnak magunkat. Ugyanez persze fordítva is igaz, hiszen aki egyedül van, nem feltétlenül érzi magát magányosnak, néha mindenkinek jólesik egy kis időt tölteni a gondolataival vagy a kedvenc hobbijával. Magányosnak tehát valószínűleg mindenki érezte már magát, egy néha megjelenő, negatív érzésről van szó, ami ellen igyekszünk tenni. Miért is beszélünk akkor erről?